Legyen Ön ennek a portálnak a tulajdonosa! 

Breaking News

Turok Margit, művészettörténész: Egységes Egész

„A művészi teremtés örökös birok és viaskodás…” (Kosztolányi)
Az Örökség Galériában október végén nyílik meg Marosi Ilona kiállítása. A művészé, aki bár rendszeresen szükségesnek tartotta egy-egy ciklus eredményeinek bemutatását, építészethez köthető alkotásait eddig még nem láthattuk. Mivel életműve kiegyensúlyozott, egységes Egész, amelynek része, hogy megjelenjék a közönség előtt, ez alkalommal is érzékelhetővé teszi a teljes alkotói folyamatot, láthatóvá az egyes ciklusok lényegi eredményeit.
Húsz éve kísérem figyelemmel Marosi Ilona munkásságát. A személyes találkozások, akárcsak művei meggyőztek arról, hogy élet- és művészi pályája kiváltságos. Márpedig ha az, nem lehet más, mint „örökös birok és viaskodás.” Gyermekkorát nyitott családi környezetben élte, a gondoskodó, tehetségre figyelő és mindenkor segítő-ápoló légkörben egész életére elegendő erőt kapott a „viaskodáshoz”. Hamar szüksége is volt rá, hiszen nyiladozó értelmét a második világháború utáni időszak ínséges évei, majd az 1950-es évek nyomasztó, félelmekkel teli időszaka itatta át élményekkel. Ezek az élmények gyúrták határozott, céltudatos, rendkívül nyitott egyéniséggé. Megtanulta azt is, hogy az életben nincs fontosabb, mint a tudás, a folytonos tanulás, önmaga tökéletesítése, minden egyéb talmi, múlandó érték. Kötelező iskolai stúdiumai mellett képművészeti tanulmányokat folytatott, zenélni, táncolni tanult, érdekelte a fizika, a matematika, az esztétika, a filozófia. Másként szólva, az egész teremtett világot érteni és birtokolni kívánta. A szerető családi környezetben azt is megjegyezte, hogy az ember élete és tudása nem lehet sem öncélú sem önmagáért való. Másokat kell szolgálnia vele. Olyan értékrenddel lépett ki a világba, amelynek biztos pillérei az erkölcs, a szeretet, és a hit. És olyan készségekkel, mint a térlátás, a formaérzék és a színek iránti fokozott érzékenység. Ezek majdani művészi pályafutásához is biztos alapként szolgáltak.
Első célkitűzése szerint a földi élet törvényeinek (és szükségleteinek) megfelelő mesterséget választott: közgazdaságtudományt tanult, majd ezzel kapcsolatos kutatómunkát végzett, tanulmányokat írt, végül 1972-ben doktori címet szerzett. A szerzett ismeretek új látásmóddal ismertették meg, fokozták tudásvágyát, gazdagították meglévő képességeit. A rendszerszemlélet megismerése „élesítette” térlátását, megváltoztatta világról alkotott véleményét, viszonyát a teremtett világhoz. Ösztönös képessége az igazság keresésére fejlett igazságérzetté nemesült. Úgy is mondhatjuk, hogy Marosi Ilona megteremtette saját személyes műveltségét. Szükségszerűen következett ezek után az életmódváltás és pályamódosítás. A sikerek ellenére 1975-ben a mesterséget a művészi hivatással cserélte fel.

Hamvas Béla mondja, hogy az emberi tevékenységek között a legmagasabb rendű a mű alkotása. Ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy minden tett, így ez is „magával rántja” az embert tettének következményeibe. Elég, ha a hagyománnyá nemesedett szarvassá változott fiúk történetére gondolunk: a földi mesterség feladása, az elindulás új úton ugyanis szembefordulást jelent mindennel, ami művi, ami mesterséges. Az új út a Lét teljességéhez vezet, amely feloldja magába a fizikai életet. Mert az egyetlen értelmes cél: a tenyészetből eljutni a Természethez, az Egy magasabb szellemi szintjére lépni. Bartók éppen ennek az örökérvényű üzenetnek okán emeli a legmagasabb szintű művészet, a zene szférájába a kilenc fiú történetét. Fülep Lajos szerint a mű tárgyiasult etika. Másképpen: erkölcsös tett. A Teremtés törvényének megfelelően a kilenc fiú útválasztása is erkölcsös tett, és a művész is csak akkor tölti be hivatását, ha ezt az utat választja.
Marosi Ilonának sikerült.
Szívós következetessége, kitartása, a hagyományok iránti tisztelete és alázata, intelligenciája bizton megtartotta a helyes úton. Ez sugárzik minden műalkotásából, és talán ez az első, ami megérinti a világával kontaktusba kerülő embert.
Marosi Ilona képalkotási módszere, komponálási módja legjobban zenei fogalmakkal írható le. Egy-egy festészeti alkotása általában ötdarabos ciklusokból (tételek) rendeződik össze képi (zenei) folyamattá. A ciklusok ütemessé teszik az életművet, amelyen belül egy-egy ciklus ütemjelző funkciót is betölt: lezár és megnyit. A tudományos megalapozású, tudatos komponálás eredményeként létrehozott (megszerkesztett) harmonikus vonal-, és formarend adja meg egy-egy ciklus belső-, de az egész alkotói folyamat ritmusát is. A visszatekintések egy-egy ütem végét jelzik, ahogyan a zenében a szünetek vagy a tánc folyamatában a pózok. Más oldalról közelítve a ciklusok nem sorozatok, mert nem zártak, hanem egyik irányban mindig nyitottak. Inkább nevezhetők szekvenciáknak. A megoldás meglehetős szabadságot biztosít a művésznőnek, mert bármikor visszatérhet, összegezhet, következtetéseket vonhat le. Másképpen: a logikus (lineáris) gondolkodásnak megfelelően a haladás érzékeltetésének lehetőségét teremti meg. Ugyanakkor a továbblépés mindig magasabb minőségi szintre történik, ezért kell visszatekintő szellemi mozdulatait ön- és művészi fejlődése meditatív állomásainak tekinteni. A valóságos fejlődés ugyanis csak szellemi szinten bontakozhat ki, mégpedig az asszociatív erők (analógiás gondolkodás) mozgósításával. Egyéni stílusának fejlődése során tehát nem stílusokat vált, hanem szekvenciát, ha úgy tetszik, ütemet. A ciklusok belső fejlődése ugyanakkor egy felfelé irányuló spirális mentén (a teremtő erő útján) teljesedik ki. Mivel a ciklusok összekapcsolódnak, az alkotói pálya egésze is ezt a felfelé emelkedő irányt követi. Dinamika, ritmika, mozgás és megnyugvás békés harmóniája valósul meg: Élet teremtődik, majd feloldódik a Létben, az örök körforgás törvényének megfelelően.
Abból, hogy a többdimenziós látás a mű tartalmi oldalának szintjén filozófiai problémaként vetődik fel, következik, hogy Marosi Ilona alkotásainak egyetlen lényeges tartalmi eleme van: az emberi lét mibenlétének kutatása. Mint már utaltam rá fentebb, gondolkodását a két gondolkodástörténeti hagyomány következetes szintézise jellemzi. Ebből mindjárt két dolog következik: alkotásai tér-időben „léteznek”, világmodellek; és amit látunk annak kiindulópontja és végcélja is az Egész. A szellemi szintű és értékű tartalomnak realizálására egyetlen lehetőség kínálkozik: a jelek, a belőlük felépülő jelrendszerek (szimbólumok) használata. Mert az ember élete akár tetszik, akár nem, jelbeszéd. Marosi Ilona jel- és szimbólumhasználatát elsősorban az ősi keleti kultúrák, ezzel összefüggésben az ősi magyar hitvilág határozza meg. Innen veszi át a továbbvihető és továbbviendő karakterisztikus jeleket, szimbólumokat, amelyek az identitás erősítése szempontjából egyetemes értékkel rendelkeznek. A közelebbi múltból, a keresztény kultúra jelképei közül „válogat”, amelyek a nagyobb közösséghez kötődésünket erősítik és mélyítik el. De használja a teremtett természet „tárgyait”, sőt geometrikus alakzatokat, vonalakat is jelfunkcióban. Utóbbiak amellett, hogy kiváló lehetőséget kínálnak az absztraháláshoz, redukcióhoz, az életfolyamatok lebomlásának érzékeltetéséhez, megjelenítéséhez, a darabjaira törött és szétesett földi világunk „megmutatására” is alkalmasak. Színhasználata is a célnak megfelelően alakul. Az isteni fehér fénynek a földi közegben színekre bomló skálájából azokat választja, amelyek jelentésértékük okán egy-egy ciklus tartamát a legjobban szolgálják. A földi világ érzékeltetésére sötét színek árnyalatait, az élet jelenségeinek megmutatására fehér, vörös, zöld árnyalatokat alkalmaz, a köztes szférát a kékek jelenítik meg Az életmű belső fejlődési folyamata során így jut el a legmagasabb minőséget képviselő, a transzcendens szférát jelölő arany használatához. A tartalom és forma következetesen megvalósuló egysége így teremtődik meg műveiben és vezet ahhoz a magasabb szintézishez, amely tér és idő dimenzióját kapcsolja ismét egybe. Ez a szintézis vezeti el a murális feladatokhoz is.
A nagy felületek térben való harmonikus megjelenítése felel meg leginkább műveltségének, tapasztalatainak összegzésére, tehetségének kibontására. Ugyanakkor vonzza is az összetett kihívás, amelynek teljesítése nem könnyű feladat, mert egyszerre vált műfaji-, forma- és anyagszekvenciát. Talán a legfontosabb, hogy meg kell találnia az egészséges egyensúlyt az alkalmazott és az autonóm művészet között. Ami azt jelenti, hogy le kell győznie a dekoratív reakciókat: nem erőszakolhatja meg például a teret agyonszínezett és/vagy túlformált felületekkel, nem válhat önmutogatóvá. Nem feledheti azt sem, hogy a műnek mindig a használót kell szolgálnia. Hogy a térben elhelyezett alkotás atmoszférateremtő funkciót is betölt, és hogy minden épületnek van inspiratív kisugárzása is. Önmagát technikai szinten is új feladatok elé állította átlépésével az új műfajba, kifejezésmódjához új anyagot kellett találnia. Kísérletezésének helyszínéül Hódmezővásárhelyt választotta. Itt talált rá az esztétikai követelményeinek és céljainak is megfelelő kőagyag lapra, majd a samott-téglára. Az anyagot hol kézzel döngölt formában, hol régi kövek hatását keltő módon munkálja meg, máskor fényes felületűvé alakítja. Később a grafittó- és a mozaik technikával is kísérletezett, sőt a műgyanta anyagok festészeti felhasználásával is, hogy használatukkal fokozza az olajfesték időtállóságát.
Az Alföld flórája és faunája, régészeti, életmódbeli emlékeinek hatása, a föld ottani sajátos struktúrája, a közvetlen találkozás a magyar szerves műveltségi hagyományokkal, motívumkincsének gazdagodását is eredményezte. Ezek az élmények motiválták visszatérését a természethez, amelynek legékesebb példája Vízafogó című munkája (1984, kerámia és égetett máz, 240x530 cm, Vizafogói Általános Iskola Budapest), és amely első ebben a műfajban. Murális alkotásainak tervezése és kivitelezése során három lényeges tényezőre figyel: az épület funkciójára, stílusára és helytörténeti szerepére, jelentőségére. Mindegyikhez nagyobb léptékű, 15 darabból álló „tervsorozatot” készít (3x5 darabos ciklusok), amelyek önálló műként is megállják a helyüket. Ezek szolgálnak „az épület tervezőjével, kivitelezőjével, a szakmai zsűrivel történő egyeztetések” (M.I.) alapdokumentumaként. Alkotásainak kivitelezését is minden esetben önállóan végzi. Sinóros Szabó Katalin találóan nevezi Marosi Ilona murális munkásságát alkalmazott helyett alkalmazkodónak.
Murális munkái közül tizenkilenc valósult meg, nagyobb részük a nyolcvanas évek elején indított iskolaprogram keretében iskolákba került. A teljesség igényétől vezérelve utóbbiakhoz külön művészeti oktatási programot (Iskola Galéria program) is készített, hogy a rajztanárok munkáját segítse. Az Aranykapu (1985, 300x1250 cm, tűzálló samott, Óbudai Szérűskert Szakközépiskola) című munkáját pedig kifejezetten oktatási céllal készítette (Tér és szín moduláció oktatására), a programot tudomásunk szerint ma is használják. A kilencvenes évektől középületek kisebb méretű belső tereibe kerültek nagyméretű munkái (Megbékéléseink és harcaink 1992-94, Madárhármas, Madárharc 1993, Kolping eszmeiség 1997, a gyógyítás ősi szimbólumai 1999), amelyek olajtechnikával falemezre készült táblaképek vagy pannók. Saját murális munkáiról összefoglalóan így vall: „A munkák számomra különleges értéket képviseltek. A helytörténeti kutató munkák új ismereteket, a kivitelezés új technikákat és újabb emberi kapcsolatokat jelentettek.”

Marosi Ilona rendkívül színes, összetett egyéniség, akit az aktuális társadalmi és művészeti problémák is mélyen érintenek és tettekre sarkallnak. Az ART-MA Művészeti Alapítványt 1991-ben hozta létre, hogy az igényes és értékes kortárs műalkotások számára otthoni és külföldi szakmai fórumokat, kiállításokat szervezzen, bemutathassa a legfrissebb eredményeket, segítse a szakmai kapcsolatok kialakulását. Emellett kiadványokat szerkeszt, a művészeti élettel kapcsolatos tanulmányokat ír, minden fontos művészeti eseményen jelen van és igyekszik tapasztalatait, tudását átadni.
Forrás: KÖH

Nincsenek megjegyzések